Az építészet, mint nyílt rendszer

Szerző
Marosi Bálint DLA
Év
2008

Letölthető tézisfüzet

Letölthető disszertáció

Jelen írás célja néhány építészeti alapkérdés körüljárása – azoké az alapkérdéseké, amelyek úgy egyetemi hallgatóként, mint az építésszé válás folyamatában, illetve a napi építészeti gyakorlatban újra és újra visszatérően foglalkoztatják e hivatás gyakorlóját. Nem tűnik szerénynek a vállalás, hiszen nem egyes részproblémákra fókuszál, hanem – bizonyos részkérdések, csatlakozó gondolatok óhatatlan, ám terjedelmi korlátok miatt néha szükségképen rövidítő, így néha talán felületességgel is vádolható – érintésével olyan általános kérdéseket próbál feltenni, amelyek megválaszolása, de legalábbis a válaszok folyamatos keresése elválaszthatatlan magától a napi építészeti gyakorlattól, de talán megkockáztatható: elválaszthatatlan a jövőnk alakulása szempontjából is. Hogy a figyelmem a részek helyett (de a részeken keresztül) az egészre irányítódik, annak oka az a meggyőződés is, hogy az építészet mint olyan alapvetően integráló jellegű műfaj, csak és kizárólag organikus egységként kezelhető és értelmezhető, sőt – és ez a dolgozatom egyik alaptézise: hogy az építészet alaproblémái nem oldhatóak meg a szigorúan vett építészet keretein belül; ehhez szükségünk van (többek között) a kommunikációelmélet, a pszichológia, a társadalomtudományok, a kortárs művészet alapvető eredményeinek és tapasztalatainak ismeretére és integrálására is.

Nem az egyes építészeti alkotások végső, művészi értékére szeretnék tehát rákérdezni, hanem az alkotás folyamatának milyenségére – ami mindazonáltal mégiscsak hatással lesz az építészeti minőségre is, ilyen vagy olyan módon. Rá szeretnék mutatni, hogy az építés aktusa (beleértve a tervezés folyamatát is) egy olyan, időben lezajló dráma, amelynek során – minden más alkotófolyamattól, művészeti ágtól eltérően – az építész fokozott felelősséggel tartozik a többi szereplő, a tereket belakó, megélő, „használó” egyének és közösségek felé, és hogy e folyamat alakulása alapvető módon határozza meg a megszületendő épület minőségét, illetve hogy az erről való gondolkodásunk és ismereteink alapvetőek lehetnek nem csupán a szakmánk jövője, de a közös, emberi jövőnk szempontjából is.

Ha emberek meghatározott csoportjáról, közösségről, drámáról beszélünk, akkor a következő fontos fogalom a kommunikáció: milyen módon érintkeznek a közösség tagjai, milyen módon jelenítik meg és teszik világossá vágyaikat, szándékaikat, és – ha figyelmünket most megint az építészetre öszpontosítjuk – ebben a folyamatban hol kap szerepet az építész: milyen szerep ez, mennyire irányító, mennyire központi, hatalmi szerep, és ehhez képest a közösség (alkotóközösség, az épületet belakók közössége) milyen módon vesz részt (részt-vesz-e) a folyamatban?

Az alapkérdés néha sokkal közvetlenebbül (és profánabbul) jelenik meg hétköznapi, szakmán belüli beszélgetéseinkben. Mély nyomot hagyott bennem (és a jelen problémafeletéshez illusztrációként jól alkalmazható) egy sokszor és sokaktól hallott, meglehetősen keresetlen és profán, de a hivatásunkról való gondolkodásunkról sokat eláruló kérdés egy-egy elkészült terv vagy megvalósult épület nyomán kialakult diskurzusban. A bizonyos kérdés: „...mennyire hagytak érvényesülni?”

Ez a rövid mondat/kérdés is sokat mond napi viszonyainkról: arról a furcsa kapcsolatrendszerről, kommunikációs viszonyról, arról a hatalmi helyzetről, amelynek egy építési folyamat tagjai óhatatlanul részeseivé válnak. A néhány szó megjelenítette dramaturgiában nyilvánvalóan az építész áll a hierarchia csúcsán, az általános alany nyilvánvalóan a megbízóra, a társtervezőkre – illetve arra a bennük megtestesülő akadályra, arra a (kommunikációs) nehézségre utal, amellyel az építész ebben a per definitionem többszereplős drámában nap mint nap szembesül. Az építész alkot, létrehoz, teremt – akár a környezete ellenében is. Az alkotás itt határozott, férfias, teremtő gesztus, amelynek áldásait a külvilág inkább csak elszenvedi – a viszony tehát alapvetően hierarchikus.

De milyen is ez a hierarchikus viszony? Mit is jelent ez a kétségtelenül hatalmi helyzet, hogy kell (hogy kellene) az építésznek sáfárkodnia ezzel a végső soron megkérdőjelezhetetlenül irányító pozícióval, milyen feladatai, felelősségei, kötelmei vannak? Mit jelentenek – és mit kellene hogy jelentsenek – ebben a kontextusban a (tervező)társak, a megbízó személye illetve, az építés folyamatához más módon kapcsolódó emberek sokasága – az emberi közösség általában?

Az írás alapgondolatának, alapkérdésének illusztrálására William Golding A torony című regényét hívom segítségül, amelyben a torony felépítése ennek a konfliktusnak, az építés drámájának szinte minden aspektusát megmutatja: az építés folyamata az emberi nagyravágyásnak, az építésnek mint hatalmi gesztusnak, illetve mindezekkel párhuzamosan az emberi kapcsolatoknak, egyén és közösség viszonyának válik hihetetlen erejű szimbólumává:

„Stilbury dékánja látomást lát, s mert magát Isten választottjának hiszi, vasakarattal fog hozzá látomása valóra váltásához, az égbe fúródó torony fölépítéséhez. A dékán beteg ember: agyafúrt őrülettel, eszelős konoksággal tör lehetetlen célja felé, átgázol mindenkin, akit szeret, szétzilálja maga körül a közösség életét. A tornyot a pokol ellenében is fölépíti; megküzd elemekkel és emberekkel, de mire a torony áll, elveszített mindent. Vigasztaló angyala korbácsos ördöggé válik, megölt szerelme holtában bűvölő boszorkánnyá, barátja és mestere ellenséggé; meg kell tudnia, hogy nem Isten szemelte ki a munkára, hanem királyokkal hentergő nagynénjének szeszélye; a megalázkodás sarában sem nyer bocsánatot, elítéli a nép és az egyház, s megrokkan maga a mű is: halála óráján fenyegetően magasodik a kolostor fölé a lesújtani kész kőkalapács. Égnek szökő csúcsívek, nyomott pofájú vízköpők, homály és üvegablakon áttündöklő napfény, áhítat és szenvedély, kőtömbökből faragott épület, kőtömbökből faragott mondatok, kőtömbökből faragott könyv. A halál mindent felold, s a névtelen olvasó, aki Anonymus atyával ott áll a dékán halálos ágyánál, megbékélt szívvel teszi le ezt a gótikus székesegyházak tökéletességével szerkesztett regényt.”