Vági János és Herczeg Tamás

Hogyan emlékeztek vissza a diplomatervezésre, miért választottátok a tanszéket?

H.T.: A Középtanszéket nem konkrétan a diplománál választottam. Akkoriban jóval merevebb volt az egyetemi struktúra. Harmadév végéig lezártuk a lakó-, ipari- és középülettervezést, majd negyedévben kezdődött a Komplex, ami az ötödév első félévéig tartott. Már ekkor Karácsony Tamáshoz szerettem volna kerülni, részben baráti kapcsolatok miatt – például Klobusovszki Péter, Zombor Gábor is ott volt –, így húztuk egymást.

V.J.: Mi voltunk az első évfolyam – és talán az utolsó is –, akik műtermi-képzésben vettek részt. Három oktató vezette a műtermet: Balázs Mihály, Karácsony Tamás és Major György. Felvételezni kellett a műterembe, Karácsony Tamáshoz jelentkeztem, ő felvett – a Tanszék választott engem.

És magára a közös munkára, a diplomatervezésre hogyan emlékezel vissza?

H.T.: A diplomatervezés konkrét részletei kissé homályosak, mert azóta is együtt dolgozunk Tamással. Ő empatikus, pedagógiailag kivételes oktató, aki úgy segít, hogy nem nyom el. Rajzzal kommunikál, skiccel, de a hallgató munkáját fejleszti tovább. Ez ritka hozzáállás, de nála következetes minőség. Ezért volt igazán jó a közös munka.

V.J.: A Diplomatervezés tárgy előtt elmentem Rómába egy évre, hogy diplomatémát és helyszínt keressek; kutattam, adatot gyűjtöttem, tanultam. Miután lejárt az ösztöndíjam, itthon még egy évig foglalkoztam a diplomatervemmel. Karácsony Tamással közösen jártuk fejben a Sant’Onofrio utcát, a Gianicolo környékét.

Mit tudtok a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? Mit csinálnátok másképpen, ha van olyan, amit másképpen csinálnátok?

V.J.: Azért nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni, mert mindketten oktatunk már jó ideje. Nem véletlen, hogy összemosódnak a mit tanultunk és mit tanítunk kérdések bennem. A mi generációnk mester-tanítvány viszonyból nőtt ki. Ez ma már nem igazán van így, és nem biztos, hogy ez baj, de mi akkor ezen a reláción keresztül szűrtük az építészetet. Kvázi építész iskolákról lehetett akkortájt beszélni; meghatározó mesterek mellett váltunk építésszé, akik körül erős közösségek alakultak. 

H.T.: Tanárként látom, hol vesznek el a hallgatók és én is így éreztem. Az elején minden szétesett: statika, épületszerkezettan és a tervezés nem állt össze egésszé. Ez csak a komplex tárgynál kezdett összeérni. Az oktatás széttagolt, a tanszékek a saját érdekeiket képviselik és ez akadályozza az integrált tudás kialakulását. Ez nálam csak negyedév környékén állt össze, és ma is érzem, hogy a holisztikus szemlélet hiányzik az oktatásból.

Mennyi személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi évekből?

V.J.: Maradtak. A baráti körömet nagyjából azok teszik ki, akikkel a kezdetek kezdetén elkezdtünk együtt dolgozni, gondolkodni.

H.T.: Most is heti, napi kapcsolatban vagyunk azokkal, akikkel együtt jártunk, sokunk tanít is, ez a kötelék az egyetemi évek végén alakult ki és azóta is erős.

Milyen szerepet játszott a tanszék, a karrieretek, életutatok alakulásában?

V.J.: A Doktori Iskola alatt kezdtem tanítani a Középülettervezési Tanszéken. A tanítás a tervezői praxisom részévé vált (jelenleg a Debreceni Egyetem Építészmérnöki Tanszék oktatója vagyok).  Pusztán azáltal, hogy verbalizálnom kell problémákat, tervezési módszereket és gondolatokat a hallgatóknak, rákényszerülök arra, hogy folyamatosan újraértelmezzem azokat, immár magam számára.  Az oktatás így nem csupán kiegészítő, hanem elengedhetetlen része lett a szakmagyakorlásnak.

H.T.: Én is tanítottam a Középtanszéken külsősként, Lévai Tamás vezetése alatt. Az oktatásból később munkakapcsolatok is alakultak. A Karácsony Tamás köré szerveződő társaság egyfajta szellemi műhelyként máig hat, nem formális védőháló, de fontos kapcsolódási pont maradt.

Hogyan telt az első évetek az egyetem után, milyen tapasztalataitok voltak az első munkahelyeteken?

H.T.: Már az egyetem alatt dolgozni kezdtem, így a diplomázás közben fokozatosan csúsztam át a munkába. A tanulás és munka szinte összeolvadt és az első munkahelyem egy hagyományos építésziroda volt.

V.J.: Visszatértem Rómába, dolgozni, majd Karácsony Tamás hazahívott, mert éppen volt egy nagyobb munkája. Aztán jött a Doktori Iskola, sok-sok pályázat, kisebb-nagyobb elismerések, cégalapítás.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi körötök?

V.J.: Jelenleg ketten vezetjük az irodát. Időről-időre egykori hallgatóink is csatlakoznak hozzánk. A döntés, hogy nem növeljük tartósan az iroda létszámát, tudatos. A munkákhoz szervesülő, pulzáló struktúrában hiszünk, ezzel tudjuk elkerülni a kompromisszumokat, hogy ne kényszerüljünk arra, hogy azért kelljen elvállalni egy munkát, mert fizetni kell a munkatársakat.

H.T.: Inkább hálóként működünk, mint fix csapatként. Nagyobb projektekre ideiglenesen összeállunk másokkal, mellérendelt viszonyban, nem hierarchikusan. Így mindenki szabadon jön és megy – ez rugalmas és jól működő modell.

Milyen módszerekkel, eszközökkel terveztek, skicc, gépi rajz, makettezés, beszélgetés, milyen előképeket gyűjtötök, vagy hogy indultok neki?

H.T.: Skicc, gépi rajz, beszélgetés – ezek váltogatják egymást. Előképeket nem gyűjtünk klasszikus értelemben, a Pinterestes módszer elhibázott szerintem, mert képi felszínességhez vezet. Mi inkább saját gondolatból indulunk. A makettkészítés később kerül elő, ha van rá idő.

V.J.: Ez mindig a munka típusától függ. Tervpályázatoknál fontosnak tartjuk, hogy már az elején közösen határozzuk meg a fő szempontokat, kérdéseket, amelyekre válaszolni akarunk. Ilyenkor probléma-központúan gondolkodunk. Megrendelői munkáknál viszont a tervező-megrendelő viszony a kiindulópont: megérteni azt, akinek tervezünk, az igényeket, és próbáljuk az elképzeléseinket az általunk képviselt építészeti minőség felé terelni.

Melyik tervetekre, épületetekre vagytok a legbüszkébbek?

H.T.: A „büszkeség” fura szó, mert nem tudok egyetlen munkát kiemelni. Minden projektben volt valami amire büszke vagyok, még ha nem is látszik.

V.J.: Több tervpályázat is meghatározó volt számunkra. A Kormányzati Negyed tervpályázata abból a szempontból biztosan, hogy megnyertük (Janesch Péterrel, Szentirmai Tamással és a Minusplus-szal közösen), és egy évig dolgoztunk a megvalósítani kívánt terveken. A Szegedi Agóra vagy a stockholmi temető terve is fontos élmény volt, utóbbiban Tamás doktori kutatásának hatása is megjelent. Legutolsó megépült munkánk – egy 1920-as évekbeli villa átalakítása – emlékezetes maradt, inspiráló volt a megrendelővel együtt gondolkodni.

H.T.: Részt vettem az M4-es metróállomások projektvezetésében – funkcionálisan sokat tettem hozzá, ezt élveztem.

V.J.: Aztán ott vannak a képzőművészet és az építészet határterületére helyezhető alkotásaink: számos installáció – ezek is értékesek számunkra.

Hogyan kezeltétek azokat a terveket, amikkel kevésbé voltatok elégedettek?

V.J.: Összegyűrtük, kidobtuk, megaláztuk. 

H.T.: Ha nem úgy sikerült elfelejtettük, tanulságaikat megtartottuk.

V.J.: Szerintem inkább az építési fázisban torzul a terv kompromisszumok, forráshiány miatt. A tervekhez általában hűek vagyunk. Ha nem értjük egymást a megbízóval, az a folyamat elején kiderül, és elköszönünk egymástól. 

Volt válságkorszakotok, ha igen, akkor mikor és hogyan kezeltétek?

V.J.: Igen, a 2008-as gazdasági válság idején gyakorlatilag leálltunk. Egy időre felfüggesztettük a működést; elmentem a műemlékvédelemhez dolgozni, Tamás oktatott. Két évig szinte nem volt munkánk, nemzetközi pályázatokba kapaszkodtunk, ott mérettettük meg magunkat. Később, ahogy a helyzet javult, visszatértünk, és kezdtünk mindent előlről.

Hazai vagy külföldi irodák közül hova fordultok inspirációért?

H.T.: Nem konkrét irodákból merítünk, inkább széles, összművészeti érdeklődésből: irodalom, képzőművészet, film, zene. Ezek hatnak ránk, nem direkt módon, de átszövik a gondolkodásunkat.

V.J.: Tényleg leegyszerűsítés lenne neveket sorolni. Inkább figyeljük, hogy más építészek, milyen kérdésekkel foglalkoznak, milyen problémákat tesznek meg az építészetük lényegévé – nem másolunk, nem követünk senkit egy az egyben.

H.T.: Az oktatásban ez hiányzik: az a fajta nyitottság...

V.J.: Az építész nem csak szakember, hanem olyan értelmiségi, aki érzékeny és nyitott a művészetre, gondolkodó, író-olvasó kétlábú emlős.

Mi számotokra a legérdekesebb hely, helyzet vagy köztér?

V.J.: Két helyet emelnék ki, mert hirtelen ezek jutnak eszembe. Az otthonomat, azt a házat, ahol Molnár Farkas Gropiust fogadta. A másik, Róma külvárosában 1972-ben épült Corviale társasház, ami kígyó néven híresült el, részben amiatt, mert egy kilométer hosszú, 15 emeletes, nyílegyenesen képez falat a Pasolini-táj elé, semmi fakszni. Az építésekor optimizmus lengte körül, majd kis híján felrobbantották, mint a Pruitt-Igoe lakóépületet 1972-ben, azonos okok miatt, csak 15 évvel később.

H.T.: Nem tudok konkrétumot mondani, de számomra is az otthon a legfontosabb. Ha nem szereted, ahol élsz, az építészként nagy probléma. Emellett egy közeli erdei kanyar fontos pont az életemben – gyalogos léptékű, intim, enteriőr-szerű tér, amit gyakran járok a kutyámmal. Bár el tudnám engedni, mégis kötődőm hozzá.

Milyen zenét, filmet, könyvet vagy verset ajánlanátok?

V.J.: Film, Apichatpong: Ragyogó nekropolisz. Könyv, David Foster Wallace: Végtelen tréfa, ez lenne a bibliám. Zene: Glenn Gould, mondjuk.

H.T.: Zongoráztunk is, most főleg jazzt és zongorazenét hallgatok. Könyv: Feuchtwanger „A csúnya hercegnő”, valamint Franz Werfel „A Musa Dagh negyven napja” – megrázó és izgalmas történelmi regények. Film: Jim Jarmusch – „Törvénytől sújtva” vagy „Éjszaka a Földön”. Zene: Tom Waits.

Hogyan kapcsolódtok ki?

V.J.:  Ha tehetem, írok. Volt olyan időszak, amikor ezt nem kikapcsolódásnak hívtam, hanem egy kényelmetlen, kegyetlen tevékenységnek. Rettenetes az írás. Egyedül, végtelennek tűnő ideig, reflektálatlanul egy szöveggel. 2023 szeptemberében jelent meg első szépirodalmi kötetem Hanghordozó címmel, azóta is írok, olvasok.

H.T.: Nálam a zene – különösen a zongorázás – az elsődleges kikapcsolódás. Otthon digitális zongorán játszom, fejhallgatóval. Emellett sportolok, régen versenyszerűen teniszeztem, ma is játszom. A harmadik fontos dolog az olvasás – ezt a három dolgot rotálom.

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran eszetekbe jut?

H.T.: A diplomaosztón Petró Bálint dékán azt mondta: „Igyekezzetek olyan helyre menni dolgozni, ahol nem ti vagytok a legokosabbak.” Ez közhelynek tűnik, de van benne igazság. Cságoly Ferenctől is emlékszem egy dicséretre – csak annyit mondott egy tanszéki tervátnézésen, hogy: „Ez jó!” Ez felszabadító élmény volt, különösen tőle, akit szigorúnak és távolságtartónak láttam akkor.

V.J.: Ezt a kérdést szkippelem.

Az interjút készítették: Bodnár Gergely Bence és Kiss Vivien Eszter építészhallgatók.

Képjegyzék:
01 - Közös portré
VJ_02 - Diplomamunka, Olaszország, Róma, Sant' Onofrio utca, Giancolo környéke 
HT_02 - DLA Mestermunka, Ravatalozó, Magyaroroszág, Kisbajom
03 - saját munka, villafelújítás, Magyarország, Budapest 2020
04 - saját munka, villafelújítás, Magyarország, Budapest 2020
05 - nemzetközi tervpályázat, Svédország, Stockholm 2010
VJ_06 - szabadon választott kép - Martin Wilner
HT_06 - szabadon választott kép - Puccs Galéria, installáció
07 - iroda - fotó: VH stúdió