Szentirmai Tamás

Hogyan emlékszik vissza a diplomatervezésre? Miért választotta a tanszéket? 

Kicsit extrém helyzetben voltam, mert maga a diplomám Rómában készült. Ott voltam egy fél évet, előkészület, előtanulmány céljából, majd végül itt fejeztem be Karácsony Tamásnál. Nem a hagyományos tematikai rendszerbe tagozódtam be, hanem egy sajátos úton haladtam. Valameddig eljutottam Rómában, aztán itt folytattam és fejeztem be, így az egész történet egy kicsit kuriózum volt. 

Akkoriban már komplexen is Tamással voltam, és egy meglévő épülettel dolgoztunk Nógrád faluban. Nagyon megragadott a történeti építészettel való kapcsolódás, ezért találtam ki a diplomázást Rómában. Folyamatosan egyeztettem és konzultáltam Tamással, és így együtt folytattuk a munkát, és végül Róma miatt nem egy, hanem két félév alatt lett meg a diplomám, de ebből igazából nem lett gond.

Azért választottam a tanszéket, mert az embereket már a komplex előtt megismertem, és ez nagyon motiváló volt, hogy itt folytassam. Akkoriban a komplex csapatot Karácsony Tamás, Balázs Mihály és Major Gyuri vitték, és ez egy nagyon inspiráló közeg volt számomra.

Mit tudott a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? Mit csinálna másképp?

Még egy kis kiegészítés: voltam egy évet Franciaországban, Erasmusszal, a komplex félév előtt. Ez óriási hatással volt rám, mert hihetetlenül izgalmas volt megtapasztalni, hogy külföldi iskolákban teljesen más szemléletek, hozzáállások és nézőpontok vannak. Az pedig különösen izgalmas, amikor ezeket be tudod olvasztani magadba – úgymond megfűszerezed a tudást, amit kaptál. 

Nagyon érződött, hogy a BME-n megtapasztalt generális, komplex gondolkodás külföldön is egy nagyon jól hasznosítható dolog. Franciaországban például a mérnöki jellegű tárgyak jóval kevésbé reprezentatívak, az egész mérnöki gondolkodás háttérbe szorul. Nekem viszont nagy előnyt jelentett, hogy ebben már volt némi rutinom az ottani diákokhoz képest. Szóval ez a komplex gondolkodás tényleg egy nagyon jó dolog.

Igazából nem csinálnék semmit másképp, így visszagondolva. Most persze magukat a terveket biztos máshogy csinálnám, de tanulni szerintem bárhogy lehet, és ha az ember akarja, akkor fel tudja szedni azokat a dolgokat, amiket szeretne. Ebből a szempontból az a kísérletező játék, amit az akkori tanárok támogattak és motiváltak, szerintem nagyon jó volt. Nem gondolom, hogy más úton sikeresebb lettem volna. Biztos lehet ezt más úton is csinálni, de nem hiszem, hogy annak más lett volna a kifutása.

Mennyi személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi évekből? 

Utána még sokáig dolgoztam Tamással, ez abszolút megmaradt. Emellett nagyjából vissza is tértem az egyetemre, és mind a mai napig jelen vagyok, most mint DLA témavezető. 

Milyen szerepet játszott a tanszék a karrierje/életútja alakulásában? 

Az biztos, hogy nagy előny, hogy itt van egy nagyon kiterjedt ismeretségi háló. Bárkit bármikor fel lehet hívni, akár oktatási, akár szakmai kérdésekben. Szerintem ez az egyik nagy előnye és haszna a tanszéknek: egy összetartó csapat, amely nemcsak a főállású dolgozókat foglalja magában, hanem egy tágabb kört is, ahol sokan különböző intenzitással, de folyamatosan jelen vannak – volt diákok, kollégák, szakmabeliek. Egyébként a volt tanítványaimmal is intenzív kapcsolatban vagyok, értelemszerűen most már ők is a szakmában dolgoznak. 

Hogyan telt az első éve az egyetem után, milyen tapasztalatai voltak az első munkahelyén? 

Ebben is egy kicsit kakukktojás vagyok. Franciaországban volt még egy nagyon fontos élményem, ott megtapasztaltam, hogy az építészetet sokkal tágabban értelmezik. Nemcsak házakról van szó, hanem szinte mindenről, ami épített környezet vagy épített helyzet – ők mindent már egyből ebbe a kategóriába sorolnak.

Illetve hihetetlen intenzíven dolgoznak együtt társművészekkel, az interdiszciplináris gondolkodás a francia kultúrának a része volt mindig is, és ez nagyon megfogott az elejétől. Ez a szemlélet azóta is meghatároz engem, nagyon tág területen mozgok. Vannak képzőművészeti projektjeim, és az oktatást is egy külön útnak, egy izgalmas és fontos dolognak tartom. Számomra tehát nemcsak a tervezés lényeges, hanem az építészet legszélesebb értelmezése is.

Amikor végeztem, már a fejemben volt – pontosabban már Rómában eldöntöttem –, hogy Portugáliába megyek. Úgyhogy a diplomaátadó után két-három hónappal kocsiba ültem, és elindultam Lisszabonba szerencsét próbálni. Bizonyos szempontból nem volt szerencsém, más szempontból viszont igen. Akkoriban egy súlyos gazdasági válság sújtotta az országot, és szinte minden iroda bezárt. Jópár interjún jártam, és mindenhol azt mondták: „Tök jó, nagyon izgalmas, amit csinálsz, de nézz körül, rajtad kívül senki sincs bent, én is csak azért jöttem be, hogy veled beszélgessek, már megyek is haza.” Egyszerűen nem volt munkalehetőség.

Viszont, ha már kint voltam, és volt még annyi félretett pénzem, hogy néhány hónapot kihúzzak, elkezdtem a portugál építészetet tanulmányozni. Ez végül egy hosszú távú sztori lett: ez lett a doktori kutatásom alapja, született belőle egy könyv, és az egész egy nagyon meghatározó élménnyé vált. Az első évem így inkább kutatással telt.

Végül azért jöttem anno haza, mert Janesch Péter visszahívott egy munkára. Akkor vele kezdtem dolgozni a Velencei Biennálé Magyar Pavilonján, aminek ő volt 2004-ben a kurátora. Emellett egy pályázaton nyert munkán dolgoztam vele, egy szociális bérházon a Magdolna utcába. Ez volt a diploma utáni egy-másfél-két éves projekt. Ezután mentem vissza Lisszabonba, akkor már célzottan kutatási szempontból.

Hogy alakult ki a jelenlegi munkatársi köröd? 

Inkább szabadúszóként működöm, tehát nem saját irodát viszek. Ez is egy portugál tapasztalat volt: ott az építészek és a kisebb irodák rájöttek, hogy teljesen fölösleges nagyra nőni, ha bejön egy nagyobb munka. Ehelyett rengeteg network működik, ahol kisebb, párfős irodák közösen pályáznak, vagy ha valaki kap egy nagyobb megbízást, akkor összeáll a haveri körével, és együtt csinálják meg.

Ezzel elkerülik azt a fluktuációt, ami Magyarországon jellemző, hogy egy iroda hirtelen felnő tízfősre, majd ha nincs elég munka, akkor pár embert kirúgnak, ami szerintem csak feszültségeket generál. Portugáliában ezt sokkal jobban kezelik ezzel a rugalmas rendszerrel, és engem ez nagyon motivált. Azóta is így dolgozom – projektekhez kapcsolódom, vagy én hozok munkát, és akkor ismerősökkel állunk össze. Ez egy állandó mozgásban lévő működés.

Emellett most elég intenzíven benne vagyok az oktatásban: tanszékvezető vagyok Debrecenben, így nincs is sok időm most a tervezésre.

Milyen módszerrel, eszközökkel tervezel? 

Erre nehéz egy szóval válaszolni. Ez is egy portugáliai tapasztalatból ered, de engem elsősorban a kontextuális gondolkodás izgat. Tehát ha van egy helyzet, akkor annak az adottságait próbálom fölfejteni – és itt nem kizárólag arra gondolok, hogy meg kell ismerni a „hely szellemét”, hanem ennél sokkal tágabban értelmezem.

Ebbe beletartozik maga a hely, a társadalmi környezet, az adott feladat funkciója, annak kontextusa, háttere és eredetisége. Igyekszem egy alapos előtanulmánnyal indítani, ami aztán rá tudja az embert egy-egy vonalra, irányra állítani. Ez nagyon sokat tud segíteni, és számos téves utat ki tud küszöbölni, így az ember nem fut bele annyi zsákutcába. Tehát erre nagy hangsúlyt fektetünk, még kisebb léptékű projektek esetében is fontos az alapos előtanulmány vagy kutatás.

Az, hogy digitális vagy kézi rajz, abban nincs egy képlet szerintem. Általában mindkettő párhuzamosan fut, és a makettezés is mindig része a folyamatnak. Inkább a sokszínűségben hiszek, minden eszköznek megvan a maga szerepe, célja és haszna, és ezeket próbálom beépíteni a mindennapokba.

Melyik tervedre/épületedre vagy a legbüszkébb? 

Ez is elég sokszínű. Volt egy elég nagy projektünk, arra még most is elég büszkék vagyunk: a Kormányzati Negyed nemzetközi pályázata, amit mi nyertünk meg Janesch Péterrel többek között. Ez hihetetlenül izgalmas volt, mert óriási városi léptékben kellett gondolkodni. Ez nagyjából vázlatterv szintig, sőt, majdnem az engedélyezési terv szintjéig jutott el, aztán elkaszálták. De az egy nagyon nagy tapasztalat volt fiatalon egy ekkora léptékű dologba belekóstolni, és ez nagyon pozitív volt. 

Meg ami szintén egy nagyon korai dolog, de nagyon szerettük, az a K210-es terem sztorija. Itt pont ez a kontextuális gondolkodás miatt volt különösen izgalmas, mert föl kellett fedni ennek az egésznek a történetét, hátterét, és mélységeit, és ezekre reflektálni a tervezés során. Azóta is bármikor visszajövök, mert ott van mondjuk egy diploma védés, vagy óra, akkor jó látni, hogy mennyire használják a hallgatók.

És inkább az ilyen kisebb vagy nagyobb projektek fognak meg?

Mostanában inkább ilyen kisebb dolgokban veszek részt, szóval nem tudom mi lett volna, ha a Kormányzati továbbmegy és részlettervek szintjén kell rajta gondolkodni, valószínűleg iszonyú nehéz egy ekkora léptékű épületet olyan szinten átgondolni, mint ahogy ezt a termet tudtuk. Tényleg úgy, hogy az asztalossal együtt közösen konzultáltunk és a műtermében csináltunk prototípusokat. Ugyanúgy majdnem minden egyes részletet meg lehetett csinálni 1:1-es makettben. Értelemszerűen ez egy bizonyos lépték fölött nem működik. Szóval ez nagyon izgalmas, ez a pici dolog. Aztán hogy ezt hogy lehet továbbvinni nagyobb léptékbe, az izgalmas kérdés, de most inkább ezekben a picikben mozgok. Meg még sok képzőművészeti határterületes projektem van, ami szintén ugyanez, inkább nagyon megfogható, anyagszerű dolgok.

Hogyan kezeled azokat a terveket, amikkel kevésbé voltál elégedett?

Szerintem van egy építész betegség, hogy az ember nem tudja elengedni a terveit és még molyol rajta, rajzolgat. El kell engedni, nem szabad folyamatosan figyelni. Biztos, hogy minden alkalommal kicsit máshogy csinálnád, de szerintem el kell fogadni, hogy akkor az voltam, akkor ezt döntöttem, akkor így csináltam. És hogyha akkor elégedett voltam, akkor most is az vagyok. Hogyha akkor úgy fejeztem be, hogy hát azért ez nem teljesen oké, akkor ez úgy bennem marad, de úgy nem igazán, ha előveszem és rajzolgatok benne. Inkább foglalkozok az aktuális dolgokkal. Szerintem fontos ez az elengedés.

És ehhez kapcsolódóan volt ilyen válságkorszakod, amikor azt érezted, hogy így nem működnek a dolgok?

Hát biztos... Most így hirtelen nagyon nagy krach-ot nem érzékelek, de talán azért sem, mert mindig több lábon álltam. Volt, amikor szinte csak tervezés volt, volt, amikor csak képzőművészet vagy kutatás. Volt, amikor vegyesen. Szóval ilyen nagyon válságos időszak úgy nem biztos, hogy volt. Voltak hullámvölgyek, de olyan nagy krach az szerencsére nem.

Hazai-külföldi irodák közül hová fordulsz inspirációért? 

Itt sincs olyan, hogy mindig ugyanazokat nézném, inkább attól függ, hogy éppen mivel foglalkozom, és akkor ahhoz keresek hasonló alkotókat, akik hasonló dolgokkal foglalkoznak. Vagy nagyon sokszor csak belefutok valamibe – mondjuk egy irodalmi műbe –, és akkor elkezdem körbejárni: megnézem, ki írta, miket írt még, kik a kortársai, kik gondolkodnak hasonlóan. És akkor így szépen elindul egy körbejárás, amiből jön egy csomó új impulzus, új alkotó.

Ez egyébként mindenben így van nálam, akár építészet, akár inspirációs dolgok kapcsán. Nem jó mindig ugyanazokhoz a referenciákhoz visszanyúlni, mert akkor egy vonalba szorul az ember, és nem tud nyitott maradni, nem tud kísérletezni. Szóval nálam ez inkább egy állandó felfedezés, hogy belefutok valamibe, és aztán elkezdem körbejárni.

Mennyire nyúlsz vissza a külföldi tapasztalataidhoz?

Vissza-vissza szoktam, de inkább nem konkrétan hozzájuk, hanem ahhoz a gondolkodáshoz, amit ez a nemzetközi közeg adott. Izgalmas, hogy nem szűkítjük le a perspektívát, hanem mindig bátran nyugodtan nyúlunk bármihez.

Persze utána az ember mindig kritikával szemléli, így valahogy elhelyezi magában, de szerintem az a fontos, hogy megmaradjon ez a nyitottság. És talán ez az, amit a külföldi tapasztalat a legjobban megtanít: hogyan maradjunk nyitottak, miközben kritikusan is viszonyulunk a dolgokhoz.

Mi számodra a legérdekesebb hely/helyzet/köztér?

Ez is eléggé impulzívan, dinamikusan változik. Most pont tegnap Nyíregyházán voltam, és láttam Bán Ferenc pár belvárosi épületét. Anno sokat fotóztam őket, és jó volt látni, hogy most is intenzíven használják őket, és hogy a körülöttük lévő városi tér elkezdett finoman átalakulni. Egy picit rendbe tették, és bár csak átszaladtam rajta, mert siettem, mégis jó hatással volt rám, hogy itt valami zajlik. Ez a “zajlás” szerintem egy jó dolog – amikor látni lehet, hogy van mögötte gondolkodás, gondoskodás. Aztán persze ha az ember elkezdi nézni a részleteit, akkor lehet, hogy rájön, hogy nem minden oké, meg nem minden úgy történt, ahogy kellene, de ez mégis izgalmas szerintem.

Illetve két hete egy egyetemi program miatt Nagyváradon voltunk, ahol mostanában fejezték be a folyópart rehabilitációját. Hihetetlen dinamika van a városban – rendszeresen járunk oda egyetemi projektek miatt, és mindig elképesztő látni, mennyi minden változik akár fél-egy év alatt is. Most például a zsinagóga környéke lett nagyon szuper, és az a tempó, ahogy ott zajlanak a dolgok, tényleg lenyűgöző.

Milyen zenét, filmet, könyvet ajánlanál?

Most is friss dolgokat mondanék. Két hónapja meghalt David Lynch, mindig is nagyon szerettem a filmjeit, úgyhogy most újra elkezdtem nézni őket. Izgalmas ezeket fölfejteni, mert nagyon álomszerűek, nehezen megfejthetők, de közben mégis van bennük valami, ami beránt. Ezt most be is emeltük az MSc-képzésbe egy kutatásmódszertannal foglalkozó kurzusban. Volt egy alkalom, ahol az volt a feladat, hogy a hallgatók nézzenek meg egy David Lynch filmet – egy olyat, ami egy álomról szól és amúgy elég nehezen értelmezhető –, aztán próbálják meg valahogy saját maguk értelmezni. Nagyon érdekes volt, mert a 12 hallgató teljesen máshogy elemezte, mindegyik más szemszögből fogta meg. És ez szerintem nagyon fontos, mert így érthető az, hogy az építészetben sincs egy objektív dolog, hanem mindenkinek a saját szervezését kell belevinnie. Először egy kicsit féltünk, hogy ez túl nehéz lesz, mert Lynch filmjeit sokan amúgy is nehezen értelmezik vagy eleve idegenkednek tőlük. De végül jól sült el, szóval: nézzetek David Lynchet!

Spiró György munkáit nagyon szeretem, mert benne is van ez a kontextualitás, ami engem mindig is izgatott. A Fogság például egy elképesztően izgalmas regény, olyan 700-800 oldal, és az ókori Rómában játszódik, nagyjából Jézus idejében, egy jézusi történettel párhuzamosan. Az a zseniális benne, hogy bár egy teljesen fiktív sztori, mégis hihetetlen történeti háttér és kutatás van mögötte. És ami nekem külön érdekes, hogy az építészet is nagyon erősen megjelenik benne – olyan leírásokkal, hogy tényleg el lehet képzelni, milyen lehetett az ókori építészet.

A másik friss élmény most egy koncert volt, ami tele volt építészekkel is. Az Európa Kiadó, a ’80-as évek underground zenekara lépett fel. Valószínűleg azért is volt annyi építész, mert ők anno a Bercsényi Gödörben kezdtek a ’80-as években, és sok olyan ember volt ott most is, akik akkoriban koleszosok lehettek – inkább olyen 60 körüliek. Vicces volt, de közben nagyon jó élmény is.

Hogyan kapcsolódsz ki?

Van két általános iskolás fiam, és velük előszeretettel járunk madarászni, ami egy nagyon izgalmas dolog, mert így együtt ismerjük meg a természetet, és így még mélyebben ezeket a kapcsolatokat. Jó látni, hogy egy idő után már nem csak azt nézed, hogy ott egy erdő van, hanem felismered, milyen fák vannak benne, és abból már sejted, hogy akkor ott milyen madarakkal fogsz találkozni. Ez a „minden mindennel összefügg” szemlélet szerintem fontos, és egy általános iskolás gyereknek is izgalmas, hogy nem kiragadva beszélünk a madarakról, hanem egy nagyobb összefüggésben látják az egészet. Így ők is megtanulják ezt a fajta gondolkodást, ami szerintem nagyon jó.

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran szedbe jut?

Volt egy konzultációm szintén a Tamással, ami nagyon megmaradt. A diplománál volt egy nagy helyszínmakettem Róma belvárosáról, és oda raktam rá a saját kis házamat. Már vagy egy órája néztük, valami nem stimmelt, de nem jöttünk rá, hogy mi az. Aztán egyszer csak a Tamás fogta a makettet, elfordította 90 fokkal, és így mindkettőnkben elindult valami. Mintha felszakadt volna egy gát, hogy eddig azt hittük, hogy vannak ilyen kőbe vésett dolgok, és akkor ez így teljesen fellökte az egészet. Onnantól sokkal lazábban elkezdtünk máshogy gondolkodni, és elindult egy új irány, ami aztán tovább tudott menni. Ez nekem nagyon megmaradt, hogy bármikor fontos lehet, hogy újra tudd kezdeni, újranézni, máshogy gondolni valamit. Nem szabad beleragadni egy dologba, hanem engedni kell, hogyha valami nem oké, akkor radikálisan meg lehessen nézni egy másik irányból. Aztán lehet, hogy végül visszatérsz az eredetihez, de szerintem ezt a nyitottságot, ezt a sokféleséget engedni kell. Azóta is forgatom a hallgatóim makettjeit, hogy „nézzük már meg így is!”

Az interjút készítették: Deák Borbála és Sánta Johanna építészhallgatók.

Képjegyzék:
1 - portré - fotó: Hajdú Csaba
2 - diploma makett és koncepciómakett - Spazio Centro Culturale Roma - közösségi kulturális központ, Róma
3 - k201 - a BME Építészmérnöki Kar közösségi terme - alkotótárs: Vági János DLA
4 - autopoesis - kiállítás installáció, Modem, Debrecen - alkotótárs: Vági János DLA
5 - egyszerű többség - helyspecifikus térinstalláció, Műcsarnok, Budapest - alkotótárs: Szakács István, Vági János DLA
6 - erózió - helyspecifikus térinstalláció, Modem, Debrecen - alkotótárs: Vági János DLA
7 - műterem - helyspecifikus térinstalláció, JCE Biennálé, Párizs - alkotótárs: Vági János DLA