Biri Balázs

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésre? Miért választottad a tanszéket? 

Először a Középülettervezés 1-2 félévekben találkoztam a tanszékkel. Szabó Levente tankörébe kerültem, ahol Józsa Ágota volt a konzulensem. Azt hiszem, ez volt az a félévem, amikor igazán érdekelni kezdett az építészetnek az az értelmezése, amit a mai napig próbálok alkalmazni. Leventével megtaláltuk a közös hangot, így egyértelmű volt, hogy hozzá jelentkeztem komplexre és aztán maradtam diplomafélévre is. 

Szabadon választhattam témát, ami az egri Bolyki Pincészet bővítése lett. A legizgalmasabb számomra maga a hely volt, abba szerettem bele és abból indultam ki. Egy felhagyott külszíni kőbánya Eger határában, aminek nagyon erős az atmoszférája. Megkerestem a Pincészetet és kiderült, hogy van igény a bővítésre, így a tervezési program is adott volt. Lényegében a terület rendezését, egy fogadó- és egy rendezvényépületet tervezhettem.

Nagyon szerettem a félévet. Jó volt lejárni Egerbe a különleges helyszínre, és szerencsére Bolyki Jani mindig adott bort is (nevet). A tervezési folyamatban persze voltak hullámvölgyek, de összességében örültem a végeredménynek.

A fordulópontra visszatérve, a tantárgy talált meg, vagy te találtad meg azt, amit kerestél?

Inkább az előbbi. Nem voltam egy tudatos építészhallgató…

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? Mit csinálnál másképpen? 

Átfogó szemléletet kaptam és talán a kultúra iránti nyitottság az, ami leginkább elkísért. Ezt a tanszéknek köszönhetem és a mai napig ennek az előnyeit élvezem. 

Hogy mit csinálnék máshogy az oktatásban? A tantárgyakra szabdalás az, amit jó lenne megszüntetni egyszer és egy integrált, projektalapú képzést létrehozni. Azt hiszem, ez lenne az első, amit megváltoztatnék.

Mennyi személyes kapcsolatod maradt meg az egyetemi évekből? 

Kifejezetten sok. Összetartó tankörünk volt, sokakkal tartom így-úgy a kapcsolatot, baráti és szakmai kapcsolatokból is maradt bőven az egyetemi évekből. Illetve kollégista voltam, ott egy erős baráti társaság alakult ki, ami szerencsére a mai napig megmaradt.

Milyen szerepet játszott a tanszék a karriered/életutad alakulásában? 

A Középülettervezés kötelező tárgya után, a komplex tárgyakat és a diplomatervezést is a tanszéken végeztem, és utána a DLA-képzés alatt is a tanszékre tértem vissza. Ezután pedig tíz évig voltam meghívott oktató. Persze ezek nem csak adminisztratív kötődések. A Középtanszék nagyon erős közösség, nagyon karakteres és erős építészek alkotják, és ennek jó a tagjának lenni, ez elkíséri és segíti az embert.

Mit jelentett számodra külsős oktatónak lenni a tanszéken?

Hosszú idő óta ez az első félévem, amikor nem veszek részt az oktatásban. Az előző tíz évben az oktatás feltöltődés volt a hétköznapokban. A mókuskerékből kiszakadni, hetente fél-egy napot eltölteni egyetemi, lelkes és friss hallgatói közegben, szabadon gondolkodni… ez egy jó dolog. Azt hiszem, én többet kaptam a hallgatóktól, mint amennyit adni tudtam.

De tíz év után azt hiszem, szükségem van egy kis szünetre. Néha távolabbról kell rátekinteni és aztán visszakerülni egy helyzetbe. Frissességet szerezni, kellő mennyiségű tapasztalatot gyűjteni, amiből vissza is tudunk adni.

Hogyan telt az első éved az egyetem után, milyen tapasztalataid voltak az első munkahelyeden?

Pár projekt erejéig dolgoztam két irodában is a diploma környékén. A diploma után Dévényi Mártonnal és Gyürki-Kiss Pállal a MARP építészirodában, előtte Zombor Gábornál a monoSTUDIO-ban. Ebben az időszakban nem volt igazán jó a munkaellátottság a szakmában, így kifejezetten szerencsésnek gondolom magam és örülök, hogy ilyen közegekben tudtam tanulni, segíteni. Jó volt belelátni a munkáikba. Ekkor már terveztem a Hetedik Műteremben dolgozni, csak egy projekt indulását vártuk. Így egy rövid átmeneti idő után kerültem ide és azóta is itt dolgozom.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi köröd?  

Szabó Levente a legmeghatározóbb építész a szakmai pályám során. A Középülettervezés 2. tantárgy óta egyengeti az utamat, és ez a mai napig tart. Ha valaha volt mesterem, akkor ő volt az. De talán átalakult már ez a viszony, nem csak köztünk, általánosan is. Sokkal inkább éreztem mindig is egy közös gondolkodásnak, együttműködésnek a különböző generációk közötti munkát.

A Hetedik Műterem egy változó létszámú, pár fős iroda. Szép lassan, több mint 10 éve építgetjük közösen, ebben próbálok egyre nagyobb szerepet vállalni. Sosem akartunk léptéket váltani, néha felduzzad tíz főre a létszám, aztán visszacsökken. Most épp négyen vagyunk, Mantuano Eszterrel és Rátgéber Lászlóval.

Milyen módszerrel, eszközökkel tervezel?

Habitusomból fakadóan, alapvetően analitikus módszerekkel közelítek egy feladathoz. Egyetem óta ez szükségszerűen átalakult kicsit, de szeretek rajzban gondolkozni és ez kézi rajzban a legkönnyebb. Persze már nem az történik, mint az egyetemen, hogy előhúzom a skiccpauszt és felszerkesztek valamit. Sokkal inkább kinyomtatok egy tervet és rárajzolok. De a kis füzetekben gondolkodás és skiccelés még mindig hozzátartozik a tervezési folyamathoz.

Melyik tervedre/épületedre vagy a legbüszkébb? 

A „legek” mindig nehéz dolgok. Minden tervben van valami, amire büszke vagyok, minden projektben vannak tanulságok, amik a későbbiekben is kamatoztathatóak. Általában a legfrissebbek a legkedvesebbek, a régebbiek szép lassan elhalványulnak, újak veszik át a helyüket.

De ha egyet ki kell emelni, nagyon szeretem a 2018-as Lipcsei Könyvvásár pavilonját. Tiszavirág életű projekt volt, amit hónapokig terveztünk, pár nap alatt felépítettünk, három napig létezett és aztán elbontották. Van valami szép abban, hogy ez a kis multiszenzoriális pavilon csak ott és akkor létezett, ez a munka számomra különösen kedves élmény volt.

Hogyan kezelted azokat a terveket, amikkel kevésbé voltál elégedett? 

Mindig tanulásnak fogtam fel őket. Mert lehet ezekből tanulni, meg lehet találni, min lehet legközelebb változtatni. Nem érzem, hogy vannak nagyon rosszul sikerült terveink, csak vannak, amik több tanulságot hordoznak magukban.

Volt válságkorszakod?

Attól függ mit értünk válság alatt. Minden nap egy válság, ahogy egy munkafolyamat része a sok kis válság. Nagy alkotói válságom viszont azt hiszem még nem volt, remélem, nem is lesz. Az nem is tudom, milyen.

Hazai-külföldi irodák közül hová fordulsz inspirációért? 

A tájékozódás, inspirációgyűjtés fontos dolog, építi az embert. Szakmai inspirációt különböző platformokon gyűjtök, azokon keresztül eljutok emberekhez, irodákhoz, amiknek jobban utánanézek, megkeresem a projektjeiket, publikációikat, így egyre mélyebbre lehet jutni a megismerésben. De nagyon fontos a személyes tapasztalatszerzés is, sokszor inspirál egy-egy véletlen megtalált épület, téri helyzet.

Illetve nekem talán erősebb inspiráló/feltöltő források a más művészeti, kulturális területek. Beszéljünk akár egy színházi előadás díszletéről (egyben műértelmezéséről), vagy egy zenei koncertről, egy kiállításról. A szakmai források kicsit konkrétabbak. Ott már egy megoldás látszik, kész formák, szerkezetek. Míg egy társművészeti forrásnál messzebbről közelítünk egy gondolathoz, amiből egy koncepció ered. Mindig van olyan művészeti vonatkozásuk, ami építészként is hasznos. Mostanában például nagyon foglalkoztatnak az olyan képzőművészeti installációk, amik valahogy a meglévő építészeti teret próbálják módosítani vagy értelmezni. Legyenek ezek pl. fényinstallációk, vagy más eszközzel dolgozó projektek.

Mi számodra a legérdekesebb hely/helyzet/köztér? 

Szeretem azokat a helyzeteket, amikor egy természeti tájban nagyon minimális emberi beavatkozás megjelenik. Egy elhagyott apró rom, egy kis menedék a hegy tetején, vagy valami sokkal absztraktabb. Ennek a feszültsége, kontrasztja, aránya, hogy a természet ennyire túlsúlyban van mindig inspiráló, ahogyan persze izgalmas lehet ennek fordítottja is.

Milyen zenét, filmet, könyvet (verset) ajánlanál?

Mostanában sokat hallgatom a Svaneborg Kardyb duót, két fiatal dán srác elektronikus jazz formációját.

Filmek közül nemrég találtam rá az 1974-es „Szerelmem, Elektra” című Jancsó Miklós filmre. Tizenkét jelenetből áll, megdöbbentően hosszú snittjei vannak. Egy klasszikus görög dráma a magyar pusztába átültetve. Megragadott a koncepciója és a korszellemet is remekül átadja.

Könyvek? Itt nagyon nehéz egyet választani. Most épp Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém könyvét olvasom. Egy kedves barátomtól kaptam, ami persze még hozzátesz egy kicsit az élményhez.

Hogyan kapcsolódsz ki? 

Legjobban azt szeretem, ha elmehetek a hegyekbe. Szeretem a hegyekben a csendet és azt az atmoszférát, nyugalmat, kontemplatív állapotot, amit egy magaslatra érve érez az ember.

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran eszedbe jut? 

Cságoly Ferenc előadássorozata az, ami a mai napig élesen él bennem. Ez összefügg azzal, hogy a Közép-félév fordulópont volt nekem, ahogy az elején is mondtam. Ehhez az előadások is nagyban hozzájárultak. A Tanár Úr nagyon plasztikusan és érzékletesen mesélt egyszerűnek tűnő építészeti fogalmakról.

Az interjút készítették: Kismarosi Virág és Varga Mária építészhallgatók