A kritika mint az építészeti gondolkodás lehetséges médiuma

Értekezésemben az építészeti kritika fogalmát jártam körül. Minthogy az építészeti kritika fogalma elég szerteágazó, ezért három különböző oldalról modellezve a problémát, három eltérő aspektusból vizsgálódtam.

Elsőként a hazai helyzetet elemezve egy olyan esettanulmányra támaszkodva, amelyet 2007 nyarán készítettem egy több mint százfős mintán. Tanulságként megállapítottam, hogy a kritika jelenlegi helyzetének megváltozására egyértelműen igen, megváltoztatására részben megvan az igény az építészeti nyilvánosságot ma meghatározókban.

Másodszor az építészeti kritikát a műkritika izgalmas diskurzusai kapcsán értelmeztem. Miközben a műkritika ismérvei részben érvényesek az építészeti kritika kapcsán is, jónéhány szempontból speciális területről van szó. Ilyennek tartom az építészeti kritikus személyének problémáját, a kritika távlatának, idejének kérdését. De ilyen speciális kérdés az építészet téri és a kritika verbális és időbeli jellegének feszültsége miatt a kritika mint fordítás közérthetősége, szakszerűsége is.

Végül harmadrészt személyes kritikaírói és oktatói tapasztalataim tanulságait foglaltam össze. A kritika praxisa, azok a tapasztalatok, amelyeket az egyes szerkesztőkkel és a kritikáim tárgyainak tervezőivel kapcsolatosan értek, alapvetően meghatározták az építészeti kritika lehetőségeiről és feladatairól vallott elképzelésemet. Legalább ennyire meghatározó és lényeges számomra az a visszacsatolás, amely az építészeti kritika gyakorlati oktatása kapcsán érnek.

Nem csak az építészeti kritika van gondban, elég, ha az egy éve az Élet és Irodalomban megjelent Schilling-tanulmányból idézek, mely kemény szavakkal bírálta a honi színházi (köz)életet. Ha a következő szövegrészletben a színház helyébe az építészet, a társulat helyébe pedig az építész szót helyezzük, nagyon úgy tűnik, hogy érvényes képet kapunk az építészeti kritika jelenlegi helyzetéről is: „Magyarországon a színházaknak..., és különösen a fiatal alkotóknak elemi érdekük, hogy szándékaik dekódolását elősegítsék. Nekünk ma egyszerre kell képesnek lennünk alkotni és egyben reflektálni saját alkotásainkra. (...) A kritikus, még ha szeret is egy előadást, kellő alaposság (vágyom tisztelni a kivételt) vagy szakmai hozzáértés híján - e szomorú tényt a terjedelmi korlátok szűkősségére és/vagy az olvasói szokásokra való hivatkozás segít elfedni - csak személyes, elemi érzeményeit veti papírra. (...) Kontextusba nem helyez, alkotói pályákat nem vizsgál, stilárisan nem differenciál, a múlttal nem von párhuzamot, és nem is ütköztet, a jövőben várható folyamatokról se intuitív megérzése, se már létező irányzatok konkrét tapasztalása útján való előrejelzése nincsen, nem dokumentál, s csak ritkán szórakoztat. (...) A rendezők, színészek (magad uram...) nem írnak tanulmányokat sem a színházi képzésről, sem létező vagy meghaladott trendekről, sem a színház jövőbeli szerepéről, sem szövegek elemzéséről, sem kortársaik előadásairól, sőt még saját műveikről sem.”

A kritika – és ez értekezésem legfőbb tanulsága – az építészeti gondolkodás természetes médiuma. A kritika, a kritikai gondolkodás az építészetben olyan magától értetődő, természetes jelenség, a gondolat, a koncepció, a teória kifejezésének olyan természetes megjelenési formája, metódusa, amelynek noha egyes szegmensei problematikusak, hiányosak honi helyzetünket tekintve, de elméleti és nagyon is gyakorlati szempontokat tekintve is stratégiákkal kell rendelkeznünk a helyzet megváltoztatására.