Balkán-ház

Egyszer volt, hol nem volt, túl a Budai hegyeken, egy apró városban, kanyargós utcában, állt egy öreg, göcsörtös fal. A falon madarak szálltak, repültek, repültek, de soha nem mozdultak. Amikor a balkán-házon gondolkodtam, mindig a hagyomány és az idő kapcsolatán méláztam el. Az időn, ami ott hagyja a kézjelét minden tájon, tárgyon és élőlényen. Ott hagyja a történetek nyomait, és behinti a nosztalgia varázsával. És a hagyományon, ami a történetekkel alakítja ki az összetartozás érzését, de ami valójában a mindenkori közösséget jelenti, akik új fejezetet írnak a meséhez. A hagyománynak tehát elemi része a változás és a megújulás. Az épület ehhez szeretne helyet adni. Anyagot, ami tudja viselni az idő kéznyomát, teret, ami felfedezhető, belakható, és az aktuális használathoz igazodhat.