Ariadné

Idegenként léptem a kertbe. Ahogy a fák alatt átsétáltam, egészen magával ragadott a terebélyes lombok árnyéka és a későnyári szellő által hordozott virágillat. Megérintett a hely hangulata, és valahogy egyre inkább magamévá akartam tenni ezt a “hangulatot”. Ahogyan bóklásztam, felfedeztem kitaposott, gyakran járt ösvényeket, népszerű pihenőpontokat, és olyan rejtett zugokat is, amelyekről mintha megfeledkeztek volna, és így léteznenek az idő végtelenjében. Itt nem sétált senki, nem olvastak a padokon, nem pihent szerelmespár a fák tövében. Ezek a tulajdonképpeni helyek a varázslatos oázis homályos foltjainak bizonyultak. Voltak köztük olyan terek, melyek valaha fontos szerepet tölthettek be, de mára elveszítették jelentőségüket. Néhány másikat pedig már az idő vasfoga is kikezdett, és lassan kezdték megadni magukat a természet erejének. Ezekben a magányos helyekben valahogy mégis különös szépséget éreztem: igazán kár lenne egyedül hagyni őket.

Barátként léptem a kertbe. Ahogy betettem lábam a kapun, az utca zaját halk csobogás váltotta fel, mintha a táj suttogva hívogatna, valamiféle utazásra invitálva. Először csak követtem a hangot, majd végül megpillantottam... Egy patak indult el, mely elágazott, majd újra találkozott önmagával, illetve néhol kis tavacskákban pihent meg, hogy tükorként viselje a fákat, az eget, a mozdulatlan pillanatokat. A patak útvonala vezette a tekintetem és lépéseim, mint valamiféle finom szálak, amelyek egyetlen, összefüggő hálóvá szőtték a helyet. A víz ritmusa a kert lüktetésévé lett: hol elcsendesült, hol pedig felgyorsult, de mindig kísért, mint egy halk és kedves dallam a mindennapok hátterzajában. Követtem a hangot és felfedeztem rejtett zugokat, csendes leülőket, egy napfényben csillogó vízfelszínt, alatta aranyhalakkal. Az út nem egyenes. Minden elágazás új irányt es új tapasztalatot rejt. A víz így nemcsak dekoráció, hanem a tér lelke, találkozások helyét jelöli ki vagy egyszerűen megállít. A cél nem csupán a megérkezés, hanem maga a bolyongás, maga az út.